Reménytelen szerelem

Sziasztok!

Megérkezett az új fejezet! Tudom, hogy nagyon sokat kellett rá várni, sajnálom:$ Ahogy az előző bejegyzésemben írtam, ez a történet hosszabb lesz történet, mint eredetileg akartam, ám annyira mégsem, hogy hónapokig tartson, ezért úgy döntöttem ezentúl kéthetente lesz belőle friss. Igyekeztem mozgalmas fejezetet írni, remélem tetszeni fog Nektek!

Puszi:)
Carly

UI: Bocsánat a függővégért!!!!:$

Kevinnel már hazafelé tartottunk, de én még mindig képtelen voltam elhinni, amit fél órája láttam. - Akkor, én most egy kétszáz éves fiúval beszélgetek? De hogy? Ezt nem értem. - Bámultam az utat.

- Igazából kétszázhuszonhárom, mivel Andrew 1810-ben élt és, ha azt vesszük, három év így is van köztetek. Arról pedig jelenleg még csak halvány fogalmam sincs, hogy történhetett meg, de szerintem jobb lenne, ha minél előbb abbahagynád a dolgot. - Azonnal kitisztult minden és Kevinre kaptam pillantásom.

- Miért mondod ezt? Abból nem lehet semmi gond, ha levelezünk. - Vontam meg nemtörődömve vállamat. Közben hazaértünk, illetve hozzánk, mert volt még mit átbeszélnünk, plusz Kevin utána akart nézni pár dolognak az interneten, ami náluk nem menne olyan egyszerűen, főleg az apja miatt. - Bejössz? Nyugi senki sincs itthon - az órámra pillantottam -, apa még körülbelül három órát az irodájában lesz, anya pedig biztos valami nagyon fontos dolgot intéz éppen a barátnőivel. – Ezen legfőképp a családi vagyon elherdálását értettem, mivel édesanyám képes volt megvenni olyan dolgokat is, amire az életben soha sem lesz szüksége. - Kevin végül némi hezitálás utána, de beleegyzett. - Üdv Fred, ő itt Kevin, Kevin ő itt Fred a lakájunk, de nekem inkább olyan, mint egy nagybácsi – mosolyogtam az említettre.

- Igen ismerem az urat, a Christensen klán tagja. - Tisztában voltam vele, hogy ebben a városban sok a nemesi család, abban viszont nem voltam biztos, hogy Kevinék is beletartoznak, mivel nagy szeretettel vették szájukra őket más család sarjai, főleg mióta kiderült Christensenék egyik leszármazottja a saját neméhez vonzódik. Még valamikor a nyáron, engem is megkérdeztek a velem egykorú srácok, hogy mit gondolok erről, de már akkor sem zavart a dolog. Soha sem értettem, miért jó az embereknek, ha mások magánéletét tárgyalják ki, aztán az utóbbi időben rájöttem, talán azért, mert addig sem kell a sajátjukkal foglalkozniuk.

Bementünk a konyhába, majd készítettem magunknak jó pár szendvicset és elindultunk a szobám felé, de pechünkre pont belebotlottunk a szakácsnőnkbe. Elsa sohasem szerette, ha csak pár falatot ettem, mert szerinte az nem rendes evés.

- Remélem, csak viccel a kisasszony – nézett rám a lehető legcsúnyábban -, ha várnak fél órát, összeütök valami sokkal táplálóbbat és ízletesebbet.

- Elsa, jóformán te neveltél fel, már vagy ezerszer elmondtam, hogy nem kisasszony, hanem Lilly vagyok, és könyörgöm tegezz végre. Köszönjük a hízelgő ajánlatot, de megbeszélni valónk van, így ehhez a szendvics is elég lesz – ekkor megnyugtatás kép eszembe jutott valami -, viszont ha Kevin belemegy, a héten, valamelyik nap nálunk vacsorázhatna. Mit szólsz? - Fordultam a szóban forgó személy felé.

- Nagyon szívesen! - Azt hiszem valahol mélyen tudta, ha most nemet mondd sohasem szabadulunk.

- Látod, így már minden oké, Kevin elfogadta a meghívást, ezért egyik este megkóstolhatja csodás főztödet. Egy hatalmas cuppanós puszit nyomtam egykori dajkám arcára, aki erre mosollyal válaszolt, így probléma megoldva.
Felmentünk a szobámba és Kevin, amint átlépte a küszöböt, meg is torpant. Letettem az asztalra a tálcát, de Kevin még mindig ugyanott állt, ezért kénytelen voltam én kivenni a kezében lévő üdítőket.

- Azta, nem is mondtad, hogy táncos vagy - mondta, miközben végre beljebb merészkedett és jól szemügyre vette a kiakasztott vagy éppen felragasztott képeimet.

- Mert nem is vagyok – ültem le a kézi faragású ágyamra, hatalmasat sóhajtva -, na jó, ez így nem igaz, ugyanis tényleg tanultam táncolni és eredetileg ezt is szerettem volna tanulni, de sajnos nem lehet.

- Miért, hiszen ez a te életed, azt csinálsz és azt tanulsz, amit akarsz nem?

- Hidd el ezen az állásponton vagyok én is, de szeretnéd hallani, mit gondolnak erről a szüleim, főleg apám? - Néztem rá csípőre tett kézzel. - „Kislányom, miért akarnál ilyen ócska és felesleges foglalkozást, mikor a Withlock név kötelez?” - Vágódtam az ágyra.

- Na végre – Hirtelen a könyökömre támaszkodtam. -, akkor úgy tűnik, ez egy igen népszerű közmondás errefelé, mivel az apám engem is folyton ezzel fáraszt: „ Fiam, a Christensen név kötelez” - gesztikulált úgy, ahogy az egyik kerti partin láttam valakit, amiből arra következtettem, így visszatekintve nem lehetett más csak Kevin édesapja. - Úgyhogy sajnálom, de ezen kínokkal valószínűleg osztoznod kell velünk, szegény nemesi származású gyerekekkel. - Nevette el magát a végén.

- Nem gond, azt hiszem túl fogom élni valahogy. Szerintem össze kéne hoznunk egy gyűlést az összes ilyen csemetének, és jól kicikizni a szüleinket, biztos vagyok benne, hogy ott lenne röhögés. Azt hiszem, fel is teszem valamelyik közösségi oldalamra a meghívást. - Leugrottam az ágyról, mire karon ragadott, amitől újra visszahuppantam fekhelyemre.

- Álljon csak meg a kisasszony, nehogy azt hidd, hogy ilyen könnyen elterelheti a szót egy nagyon fontos dologról. Szóval, hogy döntöttél? Abba hagyod a levelezést Andrew-val, vagy tovább folytatod, bár meglátásom szerint, akkor a legtisztább az, ha leírod neki szépen az igazat. - Fújtatva ismét az ágyra vágódtam.

- Azt nehezebb lesz, mint feltalálni egy merőben új dolgot. Mi lenne, ha egyszerűen tovább leveleznék vele, egy idő után úgyis elfelejti majd a dolgot, és nem jön több iromány tőle. Mit szólsz?

- Ha tényleg érdekel a véleményem, szerintem a tűzzel játszol. - Feküdt le mellém.

- Ezt miből gondolod? - Hajlítottam be a kezem, majd rátámaszkodtam, miközben összeráncolt homlokkal vártam a választ.

- Tegyük fel, tovább leveleztek és ez egy idő után már odáig fajul, hogy elmesélitek egymásnak legbensőbb titkaitokat, majd talán egymásba is szerettek. Lilly, gondolj bele, kétszáz év választ el egymástól titeket, ennek csak szenvedés lehet a vége, bármelyik oldalt is nézzük. - Nézett a szemembe Kevin, olyan komolysággal, amilyet mióta ismerem nem láttam még.

- Pff...ez hülyeség – feküdtem vissza immáron harmadszorra az ágyra -, értelmes felnőtt – oldalra pillantottam, ahol is Kevin grimaszával találtam szemben magam -, jól van na, vagyis majdnem felnőtt ember vagyok, aki teljesen tisztában van azzal, milyen határokig mehet el ebben a dologban. - Hogy ne kelljen többet erről beszélgetnünk, gyors témaváltásra volt szükség. - Amondó vagyok, hogy együnk, mert nem tudom, hogy vagy vele, de nekem majd kilyukad a gyomrom.

Miután hatalmas nevetések közepette befaltuk a szendvicsek felét, Kevin hevesen érdeklődni kezdett a még el sem kezdődő tánckarrierem iránt, ezért félórányi unszolás után lementünk a nappaliba, ahol anya a rólam készült felvételeket tartja. Lekucorodtunk a kanapé egyik sarkába, majd elindítottam a lejátszót. A felvétel, amit néztünk az előző sulimban készült, nagyjából három éve. Kevin szorosan magához húzott - Gyönyörűen táncolsz, nem is értem édesapád miért van ennyire ellene. -, majd megsimogatta a hátam. Ha valaki kívülről nézne minket, azt hihetné, hogy egy pár vagyunk, de mindketten tudtuk, ez egy baráti simogatás volt. Az is tény, hogy Kevin nagyon jó pasi, de ha nem is lenne meleg, akkor sem érdekelne, úgy mint egy férfi, hiszen nekem merőben más fiúk az eseteim. Milyen szerencsés lehetett az a lány, akit mondjuk Andrew vehetett el. Kezdtem sajnálni, hogy nem abba a korba születtem.

Ajtócsapódás ébresztett fel merengésemből. Anya az, fura nem is hallottam, hogy megállt a feljárón. - Helló, fiatalok! - köszönt ránk, mire Kevin és én egyszerre ugrottunk fel, úgy mintha valami rosszban sántikálnánk.

- Szia, anya! Ő itt Kevin, szerintem ismered a szüleit. - Anya nem szerette, ha fiút hozok a házba, még akkor sem, ha az illető nem más, mint egy sima barát. Olyan furcsa arckifejezéssel mérte végig Kevint, hogy azt hittem itt helyben leharapja a fejét. Ehelyett, viszont olyas valami történt, amire egyáltalán nem számítottam.

- Üdvözöllek otthonunkban! Örülök, hogy megismerhetlek – mosolygott anya, majd kezet nyújtott -, édesanyáddal egy nőegyletbe járunk. Maradj, ameddig csak szeretnél. - Azt hiszem, anyámnak teljesen elment az esze, ő nem ilyen szokott lenni, vagy csak készül valamire? Fogalmam sem volt, mit tegyek, anya nem szokott ilyen kedves lenni a közelemben lévő fiúkkal, biztos vagyok benne, hogy valamit forgat a fejében.

- Köszönöm, Mrs. Withlock, de mennem kell, mert rengeteg a dolgom. - Igyekeztem Kevinnel a kijárat felé, mikor édesanyám újból megszólalt.

- Várj, ha most nem tudsz maradni, akkor had hívjalak meg a hétvégére vacsorára. Szeretném jobban megismerni a lányom gardedámját, és egyben jó barátját. - Kevin már nyitotta volna száját a nemre, mire megböktem, hogy egyezzen bele, különben még órákig hallgathatjuk a csacsogását.

- Rendben, legyen szíves Lillyvel megüzenni, mikor és milyen időpontra jöjjek, és ígérem, itt leszek. - Anya beleegyezően bólintott, majd besietett a konyhába, gondolom azért, hogy megbeszélje Elsával a hétvégi menüt, bár még mindig furcsának találtam ezt a hirtelen érdeklődést. Jobb lesz, ha kiderítem, mi ezzel az egésszel a célja, mert nem akarom elveszíteni Kevin barátságát. Szeretem az édesanyámat, de sajnos tud rettentő rosszmájú is lenni, ha a rangokról vagy éppen egy családról van szó.

- Sajnálom, sajnálom...nem kell eljönnöd, majd azt mondom neki, hogy valami közbejött, és ezért nem tudtál eljönni.

- Nem kell, szívesen eljövök, ahogy édesanyádat elnézem, végleg kipécézett magának, és nagy show-ra készül, egész kíváncsivá tett. Tudod, mióta kiderült, hogy meleg vagyok, sokkal könnyebben átlátok az embereken. Anyád azt hiszi, nyeregben van, de sajnos lebecsüli az ellenfelét. - Tetszett, ahogy Kevin a dolgokhoz áll. - Viszont most megyek, mert anyám megöl. Holnap találkozunk a suliban. Gondold át, amiről fent – pillantott az emelet irányába – beszélgettünk. Szerintem ne folytasd ezt a játékot, mert könnyen belebukhatsz. - Nyomott egy puszit az arcomra, aztán már be is szállt az autójába.

Felmentem a szobámba, hogy tanuljak, de nem hagyott nyugodni az, amit Kevin mondott, ahogy a táskámban heverő levél sem. Hallgassak Kevinre, vagy folytassam tovább? Elővettem a fecnit, amire Andrew írt, majd mellé tettem a sajátomat is, amin még nem volt írás. Abból nem lehet gond, ha megírok egy választ, reggel pedig eldöntöm, hogy viszem vagy sem a suliba. Kikotortam a legszebben fogó tollamat, és elkezdtem gyöngybetűkkel írni.

Kedves Andrew!

Természetesen nem veszem tolakodásnak,
hiszen te elárultad, ezért úgy illendő,
hogy én is ezt tegyem.
A nevem...

Aztán hirtelen eszembe jutott, hogy mi van akkor, ha valamelyik rokonomat ismerte? Mégsem mondhatom meg az igazi nevemet, kell egy másik név. Bevillant, hogy még régebben láttam itthon néhány cselédkönyvet, ha jól emlékszem Elsa leszármazottjaié volt, amiben minden a városban takarítónőként, dajkaként és szakácsként dolgozó asszony neve szerepelt. Talán, ha nagyon szépen megkérem Elsát, belepillanthatok valamelyikbe, hogy kölcsönvehessek egy nevet. Lerohantam a lépcsőn egyenesen a konyhába, szerencsémre Elsa éppen a vacsorát főzte. Leültem a pulthoz, majd kitartóan szuggerálni kezdtem. Kiskoromban, mikor nagyon szerettem volna valamit, de anyuék nem engedték meg, ezzel simán rá tudtam venni Elsát, hogy segítsen. Mikor már végképp nem bírta tovább, megfordult.

- Lilly, tizenhét éves vagy. Kétlem, hogy akadna még olyan dolog, amit megtiltanak neked a szüleid.

- Most kivételesen nem ezért jöttem, tényleg van valami, amiben segítened kéne, de anyáéknak az égvilágon semmi köze hozzá. Emlékszem régebben meséltél az őseidről, és arról, hogy volt ez a kis könyvük – mutattam a kezemmel, és próbáltam nagyon esetlennek tűnni.

- A cselédkönyvre gondolsz? - Azonnal bólogatni kezdtem. - Minek az neked?

- Igazából egy kiselőadáshoz kellene, mert az egyik prof azt találta ki, hogy ez legyen a zh témánk. Régmúlt emberek történetei, ez lesz a címe. - Igyekeztem minél hitelesebben előadni a dolgot, nehogy gyanút fogjon, mert sehogy sem lennék képes kimagyarázni, miért hiszem azt, hogy egy kétszáz éve élt fiúval beszélgetek. Szerencsémre a tervem bevált. Elkísértem Elsát a szobájába, ami tele volt régi fényképekkel. Az ágya mellett volt egy helyes kis szekrény, amihez külön kulcs is dukált, mert nem szerette, ha az emlékei között kutakodnak, kivéve persze őt. Kis idő múlva az ágyra tett egy dobozt, amit mikor felnyitott, megpillantottam benne a mára már elsárgult, néhol szétszakadt vagy éppen szétesett kis könyvecskéket. Elkezdtük őket nézegetni, Elsának mindről volt egy kis története, amiket ugyanúgy, ahogy kiskoromban, most is szívesen hallgattam. Kettőt meg is kaptam közülük pár napra, hogy tanulmányozhassam a nem létező zh-ra.

Visszamentem a szobámba, leültem az ágyamra, majd elkezdtem őket nagyon óvatosan lapozgatni. Volt egy-kettő, ahol vezeték név nem, csak a keresztnév volt feltüntetve. Akkoriban a szegény emberek között, anyáról leányra vagy apáról fiúra szálltak a cselédkönyvek, így volt olyan, amit három generáción keresztül használt egy család. Csupán egy olyan volt, amin megakadt a szemem: Margaret Lockwood. Ez tökéletes lesz keresztnévnek, ráadásul sohasem dolgozott az iskolában, vagy más nemesi családnál. Visszaültem az asztalhoz, hogy folytassam a levelet, de az előbb annyira siettem megoldást találni a név problémára, hogy észre sem vettem, összemaszatoltam a papírt. Kénytelen voltam egy újat elővenni, majd mindent újra leírni.

Kedves Andrew!

Természetesen nem veszem tolakodásnak,
hiszen te elárultad, ezért úgy illendő,
hogy én is ezt tegyem.
A nevem Lilly Lockwood.
Csak nemrég költöztem ide a nagynénémékhez,
mert a szüleim egy betegségben meghaltak.
A nagynénémet Margaret Lockwoodnak hívják,
nem hinném, hogy ismered.

Lilly.

Rendben, ezzel is megvagyok – közben Elsa kopogtatott, hogy kész a vacsora és anyáék már várnak -, az asztalon hagytam a cetlit, majd reggel eldöntöm, mi legyen a sorsa. Normál tempóban baktattam le a lépcsőn, majd az étkező felé vettem az irányt. A kaja természetesen isteni volt, mint mindig, és apa, meg anya ugyanúgy elbeszéltek egymás mellett, ahogy szoktak, én végig azon gondolkoztam, hogy mit tegyek. Olyan könnyű lenne a táskámba rakni azt a kis papírdarabot, és holnap csak felragasztani az asztal aljára, de mi van, ha Kevinnek mégis igaza lesz, és ezzel olyan zuhatagot indítok el, amit már nem tudok megállítani? Mikor végeztünk a vacsorával, anyával megbeszéltük, mikorra hívjam Kevint a vacsorára. Tényleg még ez is itt van, na mindegy, remélem nem akarja őt is elmarni mellőlem. Lusta voltam bepakolni a táskámba, ezért azt reggelre hagytam, úgyis lesz elég időm rá. Egész éjjel csak forgolódtam, miközben végig azon agyaltam, mi lenne a leghelyesebb. Mint kiderült, az egész éjjeli forgolódás nem bizonyult annak, mert reggel irtó későn keltem, még reggelizni sem volt időm, pedig Elsa a kedvencemet csinálta, juharszirupos palacsinta és egy kis csokiöntet. Átkoztam magam, amiért nem pakoltam be este, ezért mindent, ami az asztalomon volt csak belesöpörtem a táskámba, felvettem, majd még a laptopomat is kezembe véve elindultam suliba. A mai nap biztosan nem volt az enyém, mert a busz is késve érkezett, így öt perccel órakezdés előtt sikerült csak beérnem, és mint kiderült nem én voltam az egyetlen, aki késve jött, hanem Kevin is, egy hatalmas monoklival a szeme alatt. Kíváncsi voltam, hogy mi történt, de nem ült mellém, hanem az egyik nem túl feltűnő sarokba kucorodott. Óra után, azért kiderítem, mi is történt valójában.

A nagy sietségben nem találtam semmit, egy dolgot kivéve, a levelet. Valószínűleg akkor került a táskámba, mikor lesöpörtem az asztalomat. Nem elég, hogy elkéstem, még az órára sem tudtam odafigyelni rendesen, mert hol felfelé bámultam Kevinre, hol a papíron járt az eszem. Mikor kicsengettek összepakoltam az összes cuccom, majd Kevin után indultam és reflexszerűen ragasztottam oda a papírt az asztal aljára, így probléma megoldva, a levelezés folytatódik tovább.

Szabályosan loholtam Kevin után, amikor végre utolértem, nagyon morcosnak tűnt, főleg mikor meglátta Dave-et és a bandáját, akik jóízűen röhögtek. - Mi a baj? - érdeklődtem, miközben ő a szekrényébe pakolt. Nem lettem volna szívesen a szekrénye és a cuccai helyében, ahogy dobálta őket.

- Semmi. - Durcáskodott tovább, majd mikor Dave és csapata ismét hangosan felnevetett, hatalmasat fújtatott, aztán bevágta a szekrényajtaját.

Éppen elindult volna valamerre, mikor karon ragadtam. - Gyere! - Húztam magam után, egészen a focipálya lelátója alá. - Áruld már el, mi a baj! Miért ékeskedik a szemed alatt az a nagy lila folt?

- Csak...hülye vagyok, oké? Tegnap, mikor hazafelé mentem, az autóval megálltam a benzinkútnál, éppen tankolni akartam. Hirtelen sötétség lett, és betuszkoltak egy autóba. Körülbelül negyed órás autókázás után megálltunk, akik az autóba löktek, egy szót sem szóltak egész idő alatt. Kiráncigáltak, aztán elkezdtek ütni-verni. - Kevin felhúzta a pólóját, és megdöbbentett, amit láttam. Nem csak a szeme volt lila, hanem az egész felsőteste. Tisztán meg lehetett különböztetni azokat a helyeket, ahol belerúgtak vagy éppen ököllel ütötték meg. - Mikor azt hitték, hogy már nem vagyok magamnál, az egyikük megszólalt. Természetesen Dave volt az, amiatt is akadtam ki bent.

- Mit mondott? - kérdeztem most már dühösen, mert a döbbenet rég tovaszállt.

- "Ezt érdemled, amiért nem a lányokra, hanem a fiúkra gerjedsz, te kis buzi." Aztán még egy utolsót belém rúgott. - Olyan düh fogott el, amilyet még soha nem éreztem. Elindultam vissza a sulihoz, de Kevin megállított. - Hova mész, mit akarsz tenni?

- Ezt nem hagyhatjuk annyiban, nézz magadra. Csoda, hogy még tudsz járni és beszélni. - Próbáltam leszedni magamról Kevin ujjait, de mint kiderült, ez nem éppen egyszerű dolog.

- Nem kell semmit tennünk, hidd el jobb, ha hagyod az egészet. Semmi szükség arra, hogy te is úgy járj, mint én. Rendben? - Nem tetszett a dolog, de kénytelen voltam beleegyezni. - Hogy döntöttél Andrew-val kapcsolatban, folytatod a levelezést?

Csak egy pillanatnyi elmezavar volt, és máris nem az igazat mondtam. - Nem, jól átgondoltam a dolgot, és úgy döntöttem, befejezem. Igazad volt, minek bonyolítsam még tovább az egészet? - Nem akartam hazudni, de ha mégis Kevinnek lesz igaza, remélhetőleg, ki tudok mászni belőle valahogy. Ismerem magam annyira, hogy tudjam, holmi érzelmes levelek miatt nem fogok beleszeretni egy fiúba. - Most jut eszembe, anya azt üzeni, hogy szombat este hétre várunk vacsorára.

Miután mindent megbeszéltünk a vacsorával kapcsolatban, ő is, és én is mentünk a saját óráinkra. Reménykedtem benne, hogy Andrew-tól még ma kapok választ, de sajnos nem így történt, sőt a következő pár napban sem adott semmilyen életjelet magáról. Kezdtem aggódni. Szombat reggel anyát már lelőni sem lehetett, az ágyból kirángatva, még valami új ruhát vásárolni is elvitt. Nem értettem, mire ez a nagy felhajtás, hiszen csak az egyik barátom jön át vacsorára. Ő valami bordót akart rám aggatni, viszont már csak dacból is egy fekete kosztümöt választottam magamnak. Délután sikerült még pár percet beszélnem telefonon Kevinnel, és mint kiderült, az ő szülei is rendkívül izgatottak a mai vacsora miatt. Egyikünk sem tudta, mire ez a nagy készülődés.

Este hét óra gyorsabban eljött, mint gondoltam. Tudom, hogy nem volt éppen hozzáillő, de csak egy sima kontyba fogtam a hajam és szolid sminket dobta fel. Anya pontosan hat óra előtt öt perccel szólt, hogy menjek le fogadni a vendégüket. Szerencsére Kevin pontos volt, bár nem jött egyedül. Nagy meglepetésemre, a szülei is vele tartottak, mint kiderült anyám és Kevin szülei a hátunk mögött szervezték le a vacsorát.

Először teljesen lefagyva álltam az ajtóban, majd egy erőltetett mosollyal az arcomon beinvitáltam őket. - Te tudtál erről? - Böktem oldalba Kevint.

- Úgy nézek ki? - válaszolta suttogva, majd mindannyian helyet foglaltunk az asztalnál.

Az előétel jó kedvben telt, ám anyám a főfogásnál kapva kapott az alkalmon, hogy elhintsen dolgokat. - Amaree, mesélted már a fiadnak, hogy eredetileg őt és a lányomat egymásnak szántuk? – Kevinnel összenéztünk, mert ez számunkra egy új információ volt, de anyám most sem hazudtolta meg magát, mert folytatta. - De, ha jól tudom, Kevin közben felvállalta, hogy meleg ugye? - Ez volt az a pillanat, amikor az összes számban lévő ásványvíz először a poharamban, majd rajtam landolt, mivel sikerült visszaköpnöm. Iszonyatosan sajnáltam Kevint és a szüleit is, mert anyámból mindent kinéztem, kivéve, ezt az egyet.

- Anya! - Kiabáltam rá.

- Miért, talán nem? Hiszen nyílt titok - mondta, közben pedig ugyanúgy majszolgatta tovább az előtte lévő sült húst, mintha csak azt kérdezte volna, milyen az idő odakint.

Én és apám sűrű bocsánatkérések közepette, kísértük ki Christensenéket. Kevin elég jól vette a dolgot - mielőtt kilépett az ajtón, puszit nyomot az arcomra, majd annyit súgott a fülembe „Később hívlak” -, nem úgy mint a szülei.

Kevin ahogy ígérte, nem sokkal később hívott is, miközben apám odalent kiabált anyámmal, amiért ezt tette velük. - Nem semmi egy anyád van, mondták már?

- Tudom és sajnálom! Ha ezt előre tudtam volna, biztos megakadályozom valahogy a dolgot. Igazából szerintem már jó dolgában azt sem tudja mit kezdjen magával, ezért mar bele mindenkibe. Egyébként, te tudtál erről az összeboronálós dologról? - kérdeztem, mialatt elkezdtem tekergetni a hajam.

- Régebben említették a szüleim, de arról sohasem beszéltek, hogy ki a kiszemelt áldozat, igaz most már nem is fontos. Oké, nem azt mondom, mert helyes csajszi vagy, de mint tudjuk nem az esetem – nevette el magát.

Beszélgettünk még egy kis ideig, majd miután elköszöntünk, alvás helyett, azon kezdtem el gondolkozni, ha a mi időnkben ilyen az arisztokrácia, akkor milyen lehetett Andrew idejében?

Hétfőn új erőre kapva mentem iskolába, nem elég, hogy idejében sikerült felkelnem, még a suliból sem késtem el. Az első óra fizika volt, ami nem különösebben keltette fel érdeklődésemet, ezért benyúltam a pad alá, és nagyon megörültem, mikor kitapintottam egy papírdarab szélét.

Kedves Lilly!

Sajnálom, hogy csak most válaszolok,
de gondok voltak otthon,
emiatt pár napot hiányoztam az egyetemről.
Igazad van, tényleg nem ismerek ilyen nevű asszonyt.
Hogy telt a hétvégéd?

Andrew

Ez a levél olyan furcsa volt, mintha valami bántaná.

A levelek egyre csak íródtak, én elmeséltem neki, mi volt a vacsorán, persze úgy írtam le neki a sztorit, mintha valakitől hallottam volna, míg ő leírta, miért is kellett hiányozni pár napot. Mint kiderült, az iszákos apja, valami balhét csinált és lecsukták, emiatt Andrew-nak dolgozni kellett pár napot, hogy kihozhassa. Egy idő után eljutottunk arra pontra, mikor már mindent elmesélünk egymásnak. Nem csak azt, hogy mi történt velünk aznap, hanem az érzéseinket is, amitől majd' kibújtam a bőrömből. Mindeközben bűntudatom is volt, hiszen jó néhány hét elteltével sem mondtam el Kevinnek, hogy még mindig levelezek Andrew-val. Titokban, sokszor átjártam a Harvard házba, ahol összebarátkoztam Isaackel, aki még többet mesélt nekem a családról és az inaséletről. Szégyelltem még magamnak is bevallani, de Kevinnek igaza volt, bármennyire is nem akartam belehabarodtam Andrew-ba. Fogalmam sincs, hogy a személyiségébe, vagy a nekem írt versekbe, de tagadhatatlan volt, hogy fülig szerelmes vagyok.

Egyik nap, ismét a Harvard házban voltam – ahol a legtöbb időt, természetesen Andrew képének nézegetésével töltöttem, és rengeteg tea ivással -, hangokat hallottam. Az egyiket felismertem Isaack volt az, viszont a másik teljesen ismeretlen volt, aztán a hang forrása hirtelen megjelent a lépcső aljában. Először azt hittem csak álmodom, de mikor rám nézett, én pedig a képre pillantottam, a teáscsésze a benne lévő gőzölgő teával a lépcsőre zuhant. - Andrew?