3. fejezet: A szív szava...

Sziasztok!

Ennek a történetnek a folytatásával kezdem az újévi frissek sorát. A következő napokban, pedig a másik két blogra is felkerülnek az új fejezetek. A fejezet végén felteszek két kérdést és szeretném, ha minél többen válaszolnátok rá.
Puszi:)
Carly

Meglepett a levél, bár talán nem is a benne írtak, hanem, hogy ilyen gyorsan idekerült egy másik. Fogalmam sincs, ki tehette ide, mert két percnél tovább nem voltam távol. A levélben írtak pedig válaszok voltak az előzőleg feltett kérdéseimre. Most is gyöngybetűk fogadtak, így kétségem sem volt afelől, ugyanaz a személy írt vissza, mint eddig, minden alkalommal.

Szia kedves Lilly!
Semmi gond, be kell vallanom, mikor nem találtam a
válaszod hiányzott.
Jelenleg a hetvennégyes teremben hallgatom,
Purcywall professzor előadását.
A szakokat folyton váltogatom, mert nem találom a nekem valót,
de jelenleg a tudomány világa ragadott meg.
A teljes nevem, pedig Andrew Howard Brooks.
Remélem, nem veszed tolakodásnak részemről, ha megkérdezem a teljes neved,
és hogy melyik takarítóasszony leánya vagy?

Takarító lánya? Hol él ez, a kőkorban? Fogalmam sincs, honnan szedhette ezt a baromságot, de így, hogy tudom a teljes nevét, és ki a profja, na és, mit tanul, sokkal könnyebb lesz megtalálnom. Valakitől meg kéne tudnom, hogy ki is ez az Andrew Brooks, de egyelőre tippem sincs, kitől lehetne érdeklődni. Ráadásul órán sem figyeltem, igaz ez most a legkisebb gondom.

Ki az az illető ebben a suliban, aki mindent tudhat? - morfondíroztam az ebédem fölött, ám a válasz két lábon érkezett.

- Leülhetek az asztalodhoz? - kérdezte Kevin egy mosoly kíséretében.

- Persze, ülj csak nyugodtam, egyébként is, szükségem lenne a segítségedre. - Kevinnek azonnal felcsillant a szeme. - Igazából egy személyt szeretnék megtalálni, akivel egy ideje levelezek.

- Hallgatlak, hidd el nekem, ezen a campuson nincs olyan ember, akit én ne ismernék. - Vett elő egy papírt, hogy leírja a keresett személy nevét.

- Oké, a neve Andrew Howard Brooks, azt írta, professzor Purcywall óráira jár, és jelenleg a tudomány foglalkoztatja leginkább. - Csodálkoztam, mert Kevin felpattant, majd mérgesen összecsomagolta a holmiját, és közölte, hogy ne szórakozzak vele, és még azt is hozzáfűzte, azt hitte én normális vagyok. Olyan hirtelen ért a távozása, hogy fel sem fogtam, de már eltűnt a szemem elől. A kirohanása természetesen mindenkinek feltűnt az étkezőben. Dave, még egy csípős megjegyzést is elejtett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni, de a hatalmas röhögés, amit kiváltott, megakadályozott.

Ismertem az egész egyetemet, mégsem tudtam, merre keressem Kevint. Aztán eszembe jutott, hogy régen focizott, így a pálya felé vettem az irányt. Kezdtem feladni a dolgot, ezért leültem a lelátóra. Azon gondolkoztam, merre kereshetném még, mikor sercegést hallottam a tribün alól. Reménykedve, hogy nem egy késes gyilkost találok alatta, megkerültem a lelátót, és a hang irányába mentem. Pár méterrel beljebb megtaláltam a zaj forrását, ami nem sercegés volt, hanem az, hogy Kevin a tribün aljába vájt bicskájával különböző szavakat.

- Kérlek, ne haragudj - rezzent össze a hangomra -, az előbb, ott a menzán nem akartalak megsérteni, csak azt gondoltam te tényleg tudnál nekem segíteni.

- Utálom, ha hülyének néznek, vagy azt hiszik, velem bármit megtehetnek, ezért sokszor ide menekülök.

- Te komolyan azt gondolod, hogy én ilyen vagyok? Eszembe sem jutna ilyet tenni. Tudom, nem vagyok jó benne, hogy kimutassam, ha kedvelek valakit, pedig próbálkozom. Soha eszembe nem jutna, hogy bármivel is megbántsalak. - Mentem közelebb hozzá, és ekkor tárult szemem elé szavak tömkelege, amik a fába voltak vésve. Ha valaki betéved ide, azt hiszi, valami elmebeteg írogatta őket, de jobban megfigyelve azokat, gyönyörű versek jelentek meg az ember előtt. - Ezeket, te írtad? - Mutattam körbe, ő pedig zavarában csak bólintott. - Nem is tudtam, hogy verseket írsz.

A szív szava veled bármit megtehet,
ha nem figyelsz el is temethet. - Állt az egyik fadarabon.

- Rajtad kívül, ezt a titkomat nem ismeri senki. Apám meg is ölne, ha megtudná, már így is.... - Hallgatott el hirtelen, majd leült a földre, én pedig követtem.

- Ha nem akarod elmondani, nem kell, de bármi gondod van, rám számíthatsz, szívesen meghallgatlak. - Tettem kezem a kezére, hogy bennem tényleg megbízhat.

- Az a helyzet, hogy Dave nem véletlenül szemétkedik velem folyton - mikor látta, nem értem miről van szó, folytatta -, emlékszel, mondtam, nemrég még én is fociztam. Egészen pontosan tavaly a tanítás végéig, mert idén már úgy látták felesleges vagyok a csapatba. Kiskoromban, míg nem volt meg a kishúgom, édesanyám rengetegszer elvitt magával vásárolni. Egy idő után, több időt foglalkoztam ezzel, mint bármi mással. Ez apámnak nem tetszett, ezért tizenkét évesen beíratott focizni, és azt mondta, itt majd megtanulom, milyen az igazi férfi. Igaza volt, mert azt vettem észre, hogy szeretem, amit csinálok, és sokkal kevesebb időt töltök a lányos dolgokkal. Mikor tizenhat, tizenhét évesen kezdtünk megférfiasodni, a lányok sokkal inkább a testi kapcsolatra mentek, mint érzelmet kerestek. Volt egy lány köztük, Naomi, az egyetlen, akivel össze is jöttem egy idő után. Három évig jártunk együtt úgy, hogy nem volt köztünk semmi más csak csók, aztán fél éve kezdtem úgy érezni, lassacskán elhidegülünk egymástól. Ennek a hátterében, pedig az állt, hogy rám tört az a régi érzés, mint gyerekkoromban, annyi különbséggel, hogy most már értettem, mi ez. Nem tudtam, mihez kezdjek, ezért elmondtam Naominak a dolgot. Ő is, és én is azt hittük, azzal, ha elmélyítjük a kapcsolatunkat, minden megoldódik, és az érzés elmúlik, de hiába volt minden, mert megmaradt. Mivel, őt sem akartam tovább hitegetni, szakítottunk, és békében váltunk el. Azóta is sűrűn beszélünk telefonon, és nagyon hiányzik. Pheonix-ben tanul közgazdaságtant. Ami miatt elmesélem neked ezt a történetet, az a következő, csakhogy te is értsd. - Tudtam, hova fogunk kilyukadni, de azért végig hallgattam. - Hiába tudtam, hogy nekem Naomi a lelki társam, a szívem valaki másért dobogott, minden egyes nap. Nyáron egy házibuliban voltunk a csapattal, és mivel még ennyi idő után is úgy éreztem, kilógok a csapatból, elkezdtem egymás után inni a söröket. Sajnos nem voltam hozzászokva, ennélfogva gyorsan megártott, és így alkoholtól homályos tekintettel, olyanra vetemedtem, amire józanul soha. Odasétáltam Dave-hez és szó nélkül, ott a tömeg kellős közepén, megcsókoltam, aztán szerelmet vallottam neki. Az apám ezt megtudta, és hiába próbálta elsimítani a dolgot nem sikerült, ezért úgy döntöttem, mindenki előtt bevallom józanul is, hogy meleg vagyok. - Tényleg, erről a sztoriról hallottam valamit a nyáron fél füllel az egyik partin, de nem tudtam melyik családról is van szó. - Most undorodsz tőlem, ugye? Mondd meg nyugodtan, nem sértődöm meg, és ígérem többet a közeledbe sem megyek, nehogy rossz híredet keltsem. - Lökte el magát, az eddig támaszként szolgáló faltól, de visszarántottam.

- Te normális vagy - vettem két kezem közé arcát -, egy szóval sem mondtam, hogy undorodnék tőled, azt pedig pláne nem említettem, ha jól rémlik, bármennyire is le akarsz rázni, hogy kerülnöd kell ezután. És különben is, mi van akkor, ha meleg vagy? Eddig is és ezután is úgy fogok rád tekinteni, mint bármelyik másik emberre, sőt, inkább a legjobb hímnemű barátomra. Dave-vel, pedig ne foglalkozz, ő egy vadbarom és semmi esély arra, hogy valaha is megváltozzon. Inkább szerencsésnek kéne vallania magát, hogy egy ilyen kedves, és jólelkű fiú szereti. Szóval fel a fejjel, én itt vagyok neked, bármit is szeretnél. Oké? - néztem komolyan a szemébe, mire ő megölelt.

- Oké, viszont most már elárulhatnád, miért keresed ennyire Andrew Howard Brooksot. Ült le ismét mellém.

Előrenyújtózkodva odahúztam magamhoz a táskámat, kikotortam belőle az összes eddig kapott levelet, majd átnyújtottam őket Kevinnek. Jó pár percig nézegette a papírokat, majd felnézett, és miközben a pár száz méterre lévő sulit kémlelte. Elkezdte harapdálni az alsó ajkát, aztán egyszer csak, mintha megvilágosodott volna, felpattant, és engem is magával húzott. - Gyere.

Azt hittem, talán a könyvtár felé vesszük az irányt, de erről szó sem volt, mert a parkolóba igyekeztünk. - De hát, hova megyünk? Van még két órám. - Kinyitotta nekem a kocsijának ajtaját, hogy lehuppanjak az anyósülésre.

- Nyugi, apám orvos, majd leigazolja őket. Ült be mellém, majd elindultunk a főúton, egészen a régi óratoronyig, aztán lefordultunk balra, és mentünk még pár száz métert. Egy hatalmas, a miénkhez hasonló házhoz értünk, bár ezen látszott, jóval idősebb, mint amiben mi élünk. Aztán rájöttem, hogy az egyik család múzeumánál vagyunk, ahol régen már jártam anyáékkal.

- Minek jöttünk ide? Különben is, már jártam itt, igaz még kicsi voltam.

- Gyere, bemegyünk. Itt megtalálod az összes feltett kérdésedre a választ. - Húzott magával ismét, most már a múzeum felé.


Akkor jöjjenek a kérdések:
1. Ti, hogyan viszonyulnátok ha megtudnátok egy hozzátok közel álló személyről, hogy a saját neméhez vonzódik?
2. Szerintetek, mit talál Lilly a múzeumban?